Angyalkert Óvoda, Kollár Anna, Soós Gabriella, Radnóti Erika , Augusztin Réka,Erdélyi Dóra, Helmeczy Ilona, Gere Rita, Király Viktória, Liszkay Johanna és Pogány Judit
rókacsalád: róka anyu, róka apu, rókafiú, rókalány...
addig, addig curikkolt hátrafelé, még egyszer csak beleesett egy nagy lyukba. Amikor magához tért, érezte, hogy nagyon fázik. Félve nyitogatta ki a szemét, és amerre a szeme ellátott mindenfelé hó, és jég, a jégsivatagban ketrecek, a ketrecekben alvó állatok. Ahogy merengve nézte a tájat, egyszer csak egy vékony hangocska énekére lett figyelmes , elindult a hang irányába..
közelebb ment és a fehér háttérből kirajzolódott egy fekete alak. Egy embergyerek volt. Ki vagy Te, kérdezte a róka. Varázslógyerek vagyok, azért jöttem, hogy megtörjem a jégtündér hatalmát, de ügyetlen voltam, elejtettem a varázspálcámat, és azonnal ellepte a hó. A pálca nélkül a tündér engem is legyőzött. Talán megkereshetném, ajánlotta a kisróka. Az nem sikerülhet, túl nagy a hó de..., áááá, nem ilyet nem kérdetek egy ilyen kicsi rókától... Mond bátran, én segítek! - ajánlotta a rókagyerek, és maga is elhitte, hogy nem fél tenni valamit új barátjáért. Nos, ha megkeresed Seholországban a Varázserdőt, annak közepén megtalálod a varázsfát. Ha megérdemled ő ad neked egy ágat, amit ha visszahozol nekem, meg tudom törni a jégtündér hatalmát...
és akkor a családodon is megtörik a gonosz varázslat. A családom - kiáltott fel a kis róka - mennyire hiányoznak... hová tűntek? Nem ők tűntek el, te kerültél le hozzánk, a jégtündér birodalmába. Megyek és megkeresem őket. Együtt elmegyünk Seholországba, megkeressük a Varázserdőt és elhozzuk neked a varázsfa ágát. De merre induljak, hol keressem őket? Erre most nincs időd, egyedül kell elindulnod! Keresd a három hegyet, ott lesz valaki, aki segít majd neked. Siess, közeledik a Jégtündér, ha itt talál, te is a többiek sorsára jutsz és ketrecbe kerülsz! Ahogy ezt kimondta a varázslógyerek, Rudi rögtön vacogni kezdett. Recsegett a jég, ropogtak a fák és fülsértő kacaj hallatszott. Menekülj! - kiáltotta a kis rókának újdonsült barátja. Ő futni kezdett, de megtorpant és visszafordult. Hiszen még a nevedet sem tudom, az enyém Róka Rudi...
de a varázslógyerek ezt már nem hallotta, mert hirtelen előtte termett a Jégtündér. Gúnyos kacajjal kérdezte kivel beszélgetett, kinek a hangját hallotta. A kis varázsló hiába mondta, hogy senkivel, a Tündér haragra gerjedt és éktelen kacagásba kezdett. Erre a hangra minden megdermedt. Rudi szomorúan futott tovább, de gondolatai az új barátja körül forogtak, hogy vajon mi történhetett vele....
Félelme nem volt alaptalan. A gonosz tündér nem hitte el a varázslónak, hogy csak magában énekelgetett, ezért elküldte fehér kutyáit, hogy keressék meg a betolakodót, a fiú szájára pedig jégbilincseket varázsolt. Na, most próbálj énekelni, te mihaszna, mondta kacagva. RókaRudi szerencsére előbb vette észre a kutyákat, mint azok őt, és bebújt egy hatalmas fa gyökerei közé. Reszketve várta, hogy a kutyák elhaladjanak mellette, közben szeretteire gondolt. Már nem érezte magát olyan bátornak, egyre csak az járt az eszében, hogy nem tudja egyedül végigcsinálni küldetését. Ekkor egy halvány melegsárga derengésre lett figyelmes. Egy szentjánosbogár repült be hozzá a gyökerek közé, és egyenesen Rudi orrán pihent meg. Majd felszállt, és kirepült a menedékből. A kis róka kíváncsian nézett utána, de a szentjánosbogár nem ment el, visszajött, majd újra elrepült. Mintha csalogatna - gondolta, és egy hirtelen gondolattól vezérelve utána indult. Egész éjjel és egész nap szaladt a bogárka után idegen vidékeken keresztül, míg végül a következő éjszakán elnyomta az álom. Reggelre a szentjánosbogár eltűnt. Róka Rudi elpityeredett. Megint egyedül vagyok - gondolta, de ekkor könnyes szeme három hegycsúcson állapodott meg...
Ezalatt a rókacsalád többi tagja elkeseredetten kereste RókaRudit az erdőben nagyon szomorúak voltak, hogy nemcsak a kerek erdőt, a palotát, és a palota népét , és az erdő állatait vesztették el a gonosz varázslat miatt, de most még a fiacskájuk is elveszett...
Ekkor RókaRéka észrevette a lyukat, a bokor alján, amibe Rudi beleesett. Egyenként lemásztak a fagyos világba, ahol megtalálták a kisróka lábnyomait a hóban. Ezt követve eljutottak a három hegycsúcs lábához, ahol Rudi még mindig pityergett, mert azt hitte már sose látja viszont a családját. Ölelték, csókolták egymást, majd fiacskájuk elmesélte nekik egész eddigi kalandos útját.
Már nem vagyok egyedül-kiáltott Rudi, együtt biztos megtaláljuk Seholországban a varázserdőt, és elhozzuk a varázsfa ágát.
A varázslófiú azt mondta, itt, a Három hegy lábánál találkozni fogok valakivel, aki útba igazít a Varázserdő felé. De én senkivel sem találkoztam - mondta Rudi szomorúan. Ha csak itt állunk, nem is fogunk találkozni senkivel, járjuk körbe a környéket - javasolta Rókamama. Csakhamar egy barlang szájához értek. Menjünk be, hátha lakik itt valaki - mondta RókaJózska és előre indult. Hamarosan mérges bömbölés hallatszott: ki meri zavarni téli álmomat? A rókacsalád ijedten bújt össze. RókaJózska vagyok, ez itt a családom, bocsáss meg, nem akartunk zavarni. Ki vagy te? - kérdezte. MedveBálint vagyok, és nem zavartok - enyhült meg a hang. Már nem tudok aludni, de hiába megyek ki a barlangból, csak nem jön a tavasz. Nem tudom, mi történhetett. Mi tudjuk, felelte Rudi, és elmesélte hogyan varázsolta a Jégtündér a Kerek erdőt téli jégvilággá és mesélt találkozásáról a varázslógyerekkel. Hát, én talán segíthetek. Tudom, merre van a varázserdő - mondta a medve. A hegy túloldalán van az Óperenciás tenger, annak másik partján az erdő. Ez a barlang a hegy másik oldalán ér véget, elvezetlek titeket oda, de a tengeren nektek kell átjutni valahogy, abban én nem tudok segíteni. Nem baj, köszönjük a segítséget - mondták a rókák és elindultak a barlang sötét folyosóin, elöl új barátjukkal...
Medve Bálint hamarosan kivezette őket a kacskaringós labirintusból .A rókacsalád bizony nem bánta, hogy újra fényt láttak maguk előtt. Nem is akármilyet! Az Óperenciás tenger partjára érve a víz ezer színben csillogott a hideg napsütésben. Róka Rudiék elbúcsúztak Medve Bálinttól, aki visszaindult barlangjába. Rókapapa csodálkozva állapította meg, hogy a nagy hideg ellenére nem fagyott be az Óperenciás tenger. -Pedig mennyivel könnyebb dolgunk lenne, ha csak úgy átsétálhatnánk a jég hátán!- sóhajtotta RókaRudi. -Nézzünk körbe, hátha találunk egy csónakot. -De ameddig a szem ellátott, csak a havas tengerpart volt körülöttük. Róka Réka hirtelen felkiáltott:-Nézzétek! Ott messze látok valamit. Közelebb menve egy óriási teknőst találtak, aki a hátára fordulva vergődött a hóban. Titeket valami jótündér küldött - szólalt meg a teknős -kérlek segítsetek visszajutni a tengerbe, mert már majdnem megfagyok. Mindnyájan nekifeszültek és nagy üggyel-bajjal sikerült újra a talpára állítaniuk a szerencsétlenül járt teknőst. Köszönöm, hogy megmentettetek! -hálálkodott a teknős.-Segíthetek nektek valamiben? -Hacsak nincs egy hajód, amivel átkelhetünk a tengeren, akkor nem. -mondta lemondóan rókamama. -Hajó?Minek az ide?Széles a hátam, mind elfértek rajta, szívesen elviszlek bennetek bárhova az Óperenciás tengeren.
Jaj, de jó, akkor átviszel bennünket a partra? Persze, helyezkedjetek el a hátamon és már mehetünk is? Három nap, és három éjszaka utaztak a teknős hátán mire elérték a partot. Nagyon megörültek, amikor partot értek, mert egy hatalmas erdőt pillantottak, gondolták akkor megérkeztek Seholországba, a varázserdőbe. -Milyen szerencsések vagyunk, mondta RókaRudi, már csak az erdő közepéig kell elmennünk, ott megkeresni a varázsfát, és elhozni a varázságat._Jaj fiacskám, nem hiszem, hogy ez könnyű feladat lesz, nézd milyen korom sötét van az erőben! -Jaj mama a mi szemünk világít a sötétben, csak induljunk már.
Alig, hogy kimondták, csontig hatoló hideg szél ért hozzájuk, amibe beleborzongtak mindannyian! A gonosz tündér vérszomjas kutyái gyorsan a Róka-család nyomára bukkant, mert a híresen jó szimatukat nem lehetett megtéveszteni. Az Óperenciás tengerhez érve elvesztették a nyomokat. Az ösztöneik azt súgták a túlparton találják az üldözöttjeiket, de nem mertek átúszni a végtelennek tűnő vízen, ezért hatalmas üvöltésbe kezdtek. A gonosz tündér ezt meghalva, dermesztő fagyot küldött a tengerhez és befagyasztotta azt. A kutyák így könnyedén a Róka család után iramodhattak!
Futott is a rókacsalád, ahogy csak a lábuk bírta, erejük már fogytán volt, hallották a kutyák csaholását, amikor egyszer csak nyöszörgő hangot hallottak, - segítség, segítsetek rajtam! Megtorpantak és egy kis fenyőfát pillantottak meg. - Rókamama megkérdezte-kis fenyő te szólítottál meg? Igen segítsetek rajtam! Mond mit tehetünk érted, de gyorsan, mert a jégtündér kutyái a nyomunkban vannak, és ha utolérnek jaj lesz nekünk! Ledőltek az ágaim és belefagytak a jégbe, nem tudok felegyenesedni, segítsetek rajtam nem bánjátok meg! A rókacsalád tagjai összeszedték minden erejüket, és elkezdték kikaparni a kis fenyő ágait, amikor végeztek a fenyő azt mondta--vegyetek le három tűlevelet, és ha bajba kerültök dobjatok egyet a földre, és mondjátok azt" kis fenyő segíts rajtunk. Megköszönték a kis fenyő ajándékát, és továbbiramodtak. Ekkorra a kutyák már olyan közel kerültek, hozzájuk, hogy az első tűlevelet eldobták, és azt mondták "kis fenyő segíts rajtunk!"
Ekkor megremegett az erdő, és a Rókacsalád mögött sűrű fenyves nőtt. Róka apu felkiáltott : - Futás!! Rókamama és a gyerekek rögtön futásnak eredtek. Róka Jóska még egyszer hátrapillantott és látta hogy ezen a fenyvesen a kutyák egyhamar nem jutnak át. Aztán a családja után iramodott. Futottak és futottak. Hamar rájuk sötétedett, ezért mihamarabb rejtek helyet kellett keresniük...
Kis idő múlva egy kotorékhoz értek, de ennek szűk volt a nyílása, elkezdték ásni lábaikkal a fagyos talajt, s most már mind a négyen be tudtak húzódni a hideg elől a vacokba. összebújtak, melegítették egymást, és álomba merültek. RókaRudi azonban nyugtalanul fészkelődött. Álmában új barátja, a varázslófiú járt az eszében--Mit tett vele a jégtündér?--csak egy szót hallott, mintha egy kis csilingelő hangocska mondaná--szeretet, szeretet, szeretet. RókaRudi megnyugodott, és odabújt édesanyja, édesapja, és testvére mellé, és mosolyogva elaludt.
Kora reggel a nap sugarai cirógatták Rudi bundáját, elsőnek ébredt. Talpra ugrott, és kimászott a kotorékból, ekkor a hóban rengeteg diót, makkot, mogyorót pillantott meg szanaszét gurulva. Egy kismókus ugrált jajveszékelve--Jaj az eleségem! -Szétszóródott, mennyi munka míg.....,de Rudi közbevágott. -Esetleg segíthetek? kezdte egy kupacba gyűjteni a finom csemegéket.--Köszönöm, köszönöm sipítozott vékony hangján a mókus, és már szaladt is egy szem makkal az odujába. Meg sem állt jött a következő makkért--Állj meg egy pillanatra! kapkodta fejét Rudi. Jaj bocsánat én Sürgi vagyok, mindig rohanok. Azt észre vettem mondta Rudi, együtt összeszedték a mogyorót, diót, makkot a fagyos földről.
Sürgi talán te is tudnál nekem segíteni! Keresem a családommal a varázserdőt, és abban a varázsfát. -Már jártam arra, de ott nincs se dió, se mogyoró, se makk, de szívesen megmutatom merre van. Erre már a rókacsalád is felébredt, és rohanva követték a földről nézve Sürgit, aki olyan gyorsan ugrált ágról-ágra, hogy alig lehetett követni. Látjátok ott azt a fényességet? Az a varázserdő, ott van biztos a varázsfa is. Na, de én már futok, mert sok a dolgom! és eltűnt az ágak között.Rudiék elindultak a fény felé, amikor RókaRéka felkiálltott--Jaj halljátok, itt vannak a kutyák a nyomunkban! RókaJóska elővette a kisfenyőtől kapott tűlevelet, eldobta, és gyorsan hadarni kezdte: Kis fenyő segíts rajtunk!
Ahogy ezt kimondta még az előbbinél is sűrűbb fenyőrengeteg állta el a kutyák útját, így már akadálytalanul folytathatták útjukat a fény felé. -Siessünk, már nincs olyan messze! bátorította a fáradt családtagokat rókamama...
Egyenesen az egyre erősödő fény felé vették útjukat, és csakhamar elértek a varázsfához. A varázsfa egy hatalmas fénylő fa volt, melynek olyan magasak voltak az ágai, hogy az eget súrolták. A rókacsalád csodálattal nézte a varázsfát, el is feledkeztek az üldözőkről, még egyszer csak meghallották a kutyák csaholását. RókaRéka ismét felkiálltott--Jaj halljátok, a kutyák megint itt a nyomunkban! Gyorsan meg kell szereznünk a varázságat! Kiáltotta RókaRudi. Igen, igen de olyan magasan van hogy nem érjük el!—mondta keservesen rókamama. RókaJóska elővette a kisfenyőtől kapott utolsó tűlevelet, eldobta, és gyorsan hadarni kezdte: Kis fenyő segíts rajtunk! Ahogy kimondta azon nyomban kinőtt egy fenyőfa a varázsfa tövében amin elkezdett felfelé mászni a rókacsalád.
A fényes varázsfa legtetején meglátták a legfényesebb ágat, s Rudi mindjárt tudta, azt kell megszerezniük. Közben már a vicsorgó kutyák is a varázsfa tövéhez értek. A róka család tagjai egymás hátára állva próbálták elérni a varázságat. Rudinak sikerült is megfognia , de amikor letörte , az ág kicsúszott a kezéből és leesett a kutyák közé. Abban a szempillantásban a kutyák megszelídültek ,a kis fenyőfából pedig egy kis szán lett. Rudiék a kutyákat a szán elé fogták és elindultak vissza a kisfiúhoz a varázsággal.A kutyák segítségével meg is találták őt, még mindig ott ücsörgött fogvacogva , jégbilinccsel a száján ahol Rudi elvált tőle . A kis róka odaadta neki a fényes varázságat , s a kisfiú szájáról nyomban leolvadt a jégbilincs és elgémberedett tagjai is felmelegedtek .A varázsló fiú négy darabra törte az ágat , a négy égtáj felé hajított egyet egyet és közben azt mondta: Eldobtam a négy kis ágat , melegítse fel a tájat . Jégtündérnek jégszíve olvadjon fel izibe .Ember legyen minden állat ,törjön meg hát a varázslat ! Alighogy ezt elmondta, a hó mindenhol elolvadt és kisütött a nap . A kotorékból újra fényes palota lett , Róka Rudiékból pedig újra királyi család .Az erdő minden állata visszaváltozott emberré és azóta is nagyon szeretik Rudi herceget , aki felszabadította őket a varázslat alól .Itt a vége fuss el véle meseerdő közepébe.
Judit néni: Kalandos karácsony
Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy fenyőerdő. A közepén állt egy hatalmas ezüstfenyő. Ennek az ezüstfenyőnek a legvastagabb ága alatt volt egy odú, ahol egy mókuscsalád éldegélt. Mókusapa, Mókusmama és Mókus Lackó.
Az év egyik legszebb napja volt, karácsony, amit a faodúban türelmetlenül várt a kis mókus. Lackó még fiatal volt, és nem tudta milyen a karácsony, csak szülei meséltek neki róla.
Mókuspapa és Mókusmama elindultak az erdőbe, hátha találnak még valami finomságot az ünnepi vacsorához.
A kis mókus csemete fenyőmagokkal játszott, amit egy idő után megunt, és kiült az odú elé nézelődni. Nemsokára hullani kezdett a hó, s mivel Lackó ilyet még nem látott, tágra nyílt szemmel figyelte a szebbnél szebb hópelyheket, melyek bozontos farkára estek, majd egy idő után eltűntek. Mivel Lackó nagyon kíváncsi mókusgyerek volt elindult megnézni, hogy az erdő minden szegletében ilyen-e a hóesés.
– Majd az ösvényen visszatalálok a jó meleg odúba – gondolta a szeleburdi mókuska.
Csakhogy olyan sokáig nézelődött, csodálta a hóesést, míg az erdei ösvényt belepte a hó, és Lackó bizony nem találta meg a hazavezető utat, pedig már igen-igen fázott. Csak ugrált ágról-ágra, de hiába.
Egyszer csak megpillantott egy rókát és lekiáltott neki:
– Róka koma fázom, félek,
mutasd meg az utat kérlek,
Hogy odúnkba visszatérjek!
De a róka így felelt:
– Nem látom az utat Lackó,
mindent belepett a friss hó – és már szalad is fürgén.
Lackó tovább keresgélte a hazavezető utat, mikor hírtelen újra meglátta a rókát, s így szólt hozzá:
– Kérlek szépen Róka koma,
vigyél vissza az odúnkba,
éhes vagyok, nagyon fázom,
és az utat nem találom!
De a róka így felelt:
– Szeleburdi mókusgyerek
a sok út most hóval fedett – és otthagyta szegény kis mókusfiút.
Ő pedig egyre jobban fázott, és egyre jobban félt, hiszen lassan sötétedni kezdett.
Közben Mókusmamáék is hazaértek, s mivel nem találták Lackót, mindketten kisfiuk keresésére indultak.
Lackó elkeseredésében már sírdogálni kezdett, mikor a könnyein át meglátta, hogy Farkas koma közelít felé. Leugrott a faágról, ahol ült és őt is így kérlelte:
– Kérlek szépen Farkas koma,
vigyél vissza az odúnkba,
éhes vagyok nagyon fázom,
és az utat nem találom.
A farkas azonban csak ennyit felelt:
– Mókus gyerek te kis buta,
Hogy vigyelek az odúba?
Minden ösvény hóval fedett,
nem találom meg a helyet. – és erre odább állt.
Lackó most már keserves sírásra fakadt, és reszketett, mint a nyárfalevél. A hó pedig egyre nagyobb pelyhekben hullott.
Mókuspap és Mókusmama az erdő minden zegét-zugát bejárták már fiacskájukat keresve. Találkoztak a rókával, és a farkassal is, akik elmondták, merre látták a haszontalan kis mókust. Lackó keserves sírását Medve apó hallotta meg, aki éppen esti sétáját végezte. Odaszólt a kesergőnek:
– Mért keseregsz mókusgyerek?
Odútokba elvigyelek?
Úgy hallottam eltévedtél,
elveszett kismókus lettél.
A mókuska leugrott a faágról, abbahagyta a sírást és így felelt:
– Vigyél haza Medve apó,
egyre jobban szakad a hó.
Bizony nem találok haza,
Hiányzik már Mókusmama.
A medve két hatalmas mancsába vette a remegő mókus gyereket, és elindult vele. Alig tett azonban pár lépést, szembe jött vele Mókusmama és Mókuspapa.
Boldogan ölbe kapták fiacskájukat, megköszönték Medve apónak a segítséget és elindultak hazafelé a kis csavargóval.
Az odúban már ott állt a fenyőtobozból készült karácsonyfa, illatozott a finom vacsora.
Lackó pedig boldog volt, hogy újra otthon lehet a jó meleg odúban.. Közösen elfogyasztották a sok finom ajándékot, mogyorót, diót, fenyőmagot.
Az eltévedt kismókus még évek múlva is mesélte barátainak, milyen is volt élete első karácsonya.
Itt a vége fuss el véle, meseerdő közepébe. A Mesét Judit néni írta.
